„És íme, két vak ült az út mellett, és amikor hallották, hogy Jézus arra megy, így kiáltoztak: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (Mt 20,30)

 

A vakság egy eléggé elterjedt betegség volt Izraelben. Nem volt szokatlan, hogy vak koldusok ültek az út mellett és koldultak. Az élet velejárójaként számolhattak ezzel. Hajlamos az ember arra, hogy így gondolkodjon az életről. Kinek mi jut, kinek mi jár, hozzá kell szokni. Bár testi értelemben, fizikai valóságában az élet korunkra nagyon felgyorsult. Leginkább arról beszélünk, hogy milyen őrült tempóban változik minden, milyen eszeveszett rohanásban élünk. Mégis, lelki értelemben, mintha lassulás, sőt mozdulatlanság lenne. Nagyon sokan lelkileg feladják, beletörődnek, elfogadják sorsukat. És íme ez a két vak üzen valamit. Ők sem látják Jézust, mint, ahogy mi sem láthatjuk. Csak hallják, hogy Jézus arra megy, mert beszélnek Róla az emberek. És íme kiáltozni kezdtek segítséget, könyörületet kérve. Ez az a lelki aktivitás, amire Jézus vár. Ma is meghallja azokat, akik Tőle kérnek segítséget. Ámen.