“De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is – azokkal, akik megtartják a szövetségét.” (Zsolt.103,17-18)

A zsoltár felirata egymagában érdekes és sokatmondó: Istennek a bűnös és gyenge emberek iránt való irgalmasságának dicsérete. Dicsőítéssel kezdődik, és miután Isten nagyságáról és csodáiról beszél, kissé elhalkulva az emberre tekint. Eszébe jut a múlandóság, az időlegesség, a sokszor kiszámíthatatlan világ és élet. Folytathatnánk a sort, mert eszünkbe jut a betegség, a fájdalom, a csalódások, a halál. Valahogy az állandóságot kergetjük. Maradjunk fiatalok bármilyen áron, még az öregek se juttassák eszünkbe, hogy mi is megöregszünk. Aztán lecsendesedve mind megtanuljuk sorra, hogy hálával tartozunk Istennek a csodálatos életért. A Károli fordítás Isten kegyelmét említi és a mindörökké kifejezést így adja vissza: az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön. Az a lényeges, hogy bármi történjen, Isten hűséges marad a szövetséghez. Akik az Ő áldását keresik, azoknak is nagyon komolyan kell venni ezt. Isten áldása ott marad a fiakban, az unokákban, ahogy ezt sok helyen olvassuk a törvényben. Sőt, a múlandóságot áttörve örökkévalóságot ad az embernek a Krisztus által. “Áldjad én lelkem az Urat!” Ámen.