„[Ábrahám] reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz.” (Róm 4,18)

  Ha reménységről van szó, kézenfekvő lenne az irodalomból ismert Csokonai Vitéz Mihály szép versét felidézni, de igénkben nem a lehetséges, nem a valószínűsíthető, sőt nem is a vágyott jövendő, hanem a máris valóságként kezelhető isteni ígéret áll.

   Történeti szempontból Ábrahám és Sára esetében a papírforma a következő: Bejárják Hárántól Egyiptomig a Közel-Keletet, hazát keresve. Itt is, ott is elidőznek egy keveset, majd továbbhaladnak. Küzdenek az élet nagy kihívásaival, lelkükben vívódnak önmagukért és másokért. Saját nyomorúságukon kínosan nevetnek, de más nyomorúságán megesik szívük. Hazudnak, féligazságokat mondanak, irigykednek, gúnyolódnak, befogadják az idegent és kitaszítják rokonaikat. Szépen megöregednek és az emlékek színes palettáját hagyva maguk mögött a beteljesülés öröme nélkül meghalnak.

   Ábrahám azonban nem a lehetséges papírformának, hanem Isten változhatatlan és igaz ígéretének hitt, minden reménysége ebből eredt, és beteljesedett. Az Úrban bízók nem csalódnak ma sem. Ámen.