„Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59)

  Az emberi életet sokféleképpen lehet jellemezni. Jelzőkkel próbáljuk érzékeltetni szeretteink, neves emberek, vagy akár saját magunk életét is. Beszélünk áldozatos, küzdelmes életekről és az ellenkezőjükről is. A nem túl rózsás élethelyzeteket a „sírva vigadó magyar” meg is énekli. Operett-áriát fabrikál a fonák állapotból és „rongyos, bolondos életnek” kiáltja ki.

   István diakónus élete a szolgálatban nyert értelmet a gyülekezetben. Mennyire visszás, hogy aki segítő szolgálatban vesz részt megkövezik, mert jót tesz a rászorulókkal. Egyáltalán nem egyedi eset ez. A különleges együttérzésre alapozott szolgálat legtöbbször a társadalom mulasztásaira irányítja a figyelmet, ezért mindig egyszerűbb gátolni, megakadályozni, ellehetetleníteni. A veszélyek, az ártó, vagy gátló szándékok ellenére a szolgáló lelkület az Úr Jézusnál talál menedéket és általa nyer értelmet ma is. Adjunk hálát, hogy mi is vele lehetünk. 

    Ámen.