„[Isten,] aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32)

Adventben a legnagyobb ígéret ez: Velünk az Isten! A szűztől született Üdvözítőt a prófécia szerint így nevezik: Immánuel (Ézs 7,14)! A fenti igevers előzménye pedig ez: „Ha Isten velünk…” (Róm 8,31b) Pál szép hitvallásában mindent elront ez a „ha”. Mintha a beteljesedés bizonyossága hiányozna belőle. Egyetlen „ha” is elég, hogy a „mindenség” hiányérzete érvényesüljön, ne a kétségnélküli hit. Milyen is lenne az adventi idő ilyen hit nélkül? Eléggé értelmetlen. Valami reménytelen mókuskerék, amelyben megfogalmazódik a költői hitvallás:

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat.”

                (József Attila, Ars Poetica)

- de igazából mégsem úgy teljesül be, hogy megelégedésünkre szolgáljon. Mindig a csalódottság ürességének érzetével maradunk és sziszegve szolgálunk tovább. Isten azért ajándékozott meg minket Jézus Krisztusban, hogy ma is örömmel szolgáljuk dicsőségét. Ámen.