"Itt vagyok, itt vagyok!" - mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet. (Ézs.65,1b)

Az Édenkertben volt egy másik megszólítás is: (Ádám), hol vagy? Elrejtőzött az ember, mert tudta, hogy rosszat cselekedett. Azóta is ez történik: el tudunk bújni a kisújjunk mögé is, csakhogy ne találkozzunk Istennel. Tudjuk, hogy van elszámolnivalónk.  Aztán a csendet is felváltják sokan zenével, tévével, zajjal, valamivel, ami állandóan mormol csakhogy ne kelljen a csendben meghallani Isten szavát akár a lelkiismeret hangján keresztül sem. Az elzárkózás elidegenedést okozott mindig és a végén eljuthat az ember oda, hogy nem is keresi, de nem is meri megszólítani Istent. A magára maradt ember rejtőzködő Istenről beszél, és vallja, hogy ez nem az ember hibája, hanem Isten az, aki elbújt.

Látjátok, hogy mi az ember tragédiája? Az, hogy miközben Isten állandóan közeledik, miközben állandóan megmondja, hogy hol van - addig az ember számba se veszi az ő jelenlétét. Ma sincs más szabadulás, más gyógyír, csak az Isten áldott jelenléte. Remélhetjük, hogy ma megtaláljuk őt ismét a templomos közösségben és áhitatban. Ámen.