"Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem!" (Zsolt.27,9b)

      A bajba jutott, vagy bűneit felismerő keresztyén első lépése a szabadulás felé az, amikor meglátja Istent. Akár vergődés, akár fájdalmak, vagy tépelődés előzi meg a felismerést, abban a pillanatban rájön, hogy Isten keze kinyújtva várja, hogy belekapaszkodjon. Felragyog benne a remény, de még ott a kétség, a bűntudat, megannyi megválaszolatlan kérdés. Ha nincs táptalaja a reménységnek, vagy nem jön gyors válasz a segélykiáltásra, könnyen felülkerekedhet a kételkedés és a lemondás. Ezért is kell gyakorolni a hitünket, odafigyelni Isten jelenlétére, megtalálni őt magunk mellett akkor is, amikor úgy gondolnánk, nincs is szükségünk rá, mert így a bajban sokkal hamarabb megtaláljuk a szabadítást. Bűnbánattal, hálaadással, kéréseinkkel álljunk előtte bátran ma is. Ámen.