"Hallgasd meg, Uram, imádságomat, jusson el hozzád kiáltásom!" (Zsolt.102,2) 

Nagyszombat a csendes gyász napja, de az Istenbe vetett reménység megerősítésének alkalma is. Egyeseknek ott a döbbenet maradt, hogy megtörténhetett a kivégzés, a tanítványoknak félelem, hogy őket is elfoghatják, de a tehetetlenség érzése is. Mi lesz ezek után? Tudjuk, hogy csak a feltámadás után emlékeztek vissza a tanítványok, hogy Jézus előre megmondta mindezt. Most ez is el van takarva előlük.

Ismert motívum van az igében : nagyon sokszor előfordul a zsoltárokban, hogy a Seolból, a halál torkából, a mélységből kiált a kegyes. Azt tudja, hogy Isten a magasban van, számára most elérhetetlen távolságban. A saját helyzetét is tudja, hogy a mélységben, az örvényben el van veszve. Megvan még benne, akár ösztönösen is, hogy itt most kiáltani kell, itt most könyörögni kell. A reménység is benne van, hogy bizonyára meghallja a könyörgést Isten, és megszabadítja. Tudjuk felismerni saját életünk helyzeteit, tanuljunk meg újból imádkozni, mert Isten imádkozást meghallgató Isten. Krisztus sem maradt a mélyben, mert nem tarthatta őt fogva a halál. A szabadítás Istene elhozta a feltámadás csodáját. Ámen.