"Bár [Isten] nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet." (ApCsel. 14,17)

    Az elmúlt napok a hírei részeben arról is szóltak, hogy milyen sokan tudják felmutatni azt, hogy az együttérzés, a jóakarat, a segítő szándék nem tűnt el. Ha korábban lappangott is, a szükségben úgy tört felszínre, mint valami búvópatak, amelyek bőséges vízhozamán meglepődik és érthetetlenül csodálkozik az ember. Vajon honnan eredhet, honnan jön, hogy az áradó tisztaságával örömre derítsen? És miért van az, hogy a jóakarat, a segítőkészség, az együttérzés nyomán sokszor nem csak öröm terem, hanem némelyekben a kételkedés, a számító önzés, a gyanakvás hatalmasodik el? Hiszen Isten ma is bizonyságot tesz arról, hogy jelen van a világban, az emberi életekben. Lelkének áldásai nyomán megterem a jóság és szívesség, a hálás szívű, a hittel élők szívében. Áldásait, jótéteményeit, az esőt, a feljött Napot azok is érzik, akik nem hitben járnak. A bizonyítékok adottak, rajtunk a sor, hogy mindenért hálát adjunk, benne bízzunk, hogy ma is megtart szeretetében. Ámen.