„Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe, legyenek benne könyvedben!” (Zsolt 56,9b)

Minden emberi életnek megvannak a maga nehézségei, küzdelmei, fájdalmai, amelyek könnyhullatással járnak. Van az a pont, ahol a legerősebb is gyermekként zokog, ahol a hitben erősen állónak is folynak a könnyei. Egy régóta hordozott betegség talán, aminek terhe alatt úgy érzi, lassan összeroppan az ember, egy veszteség, melyben meg kell tanulni, hogy valaki nincs már velünk, egy széthulló világban a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság mocsarában állva, és még annyi minden, ami sírásra készteti az embert. Dávid éppen fogságban van és semmi jóra nem számíthat. Vagy mégis? Igen, számíthat. Arra az Istenre, akivel éppen beszél. Aki olyan közel van hozzá, hogy tömlőjébe gyűjtheti könnyeit, Aki figyel rá, hisz arra kéri, hogy jegyezze fel ezt a rettenetes élethelyzetet is. Olyan jó, hogy ha az ember nyomorúságában maga mellett tudhatja ezt az Istent. Aki közel van és figyel rá. Mert ő megsebez, de be is kötöz, és ő képes letörölni könnyeinket. Ámen.