"Ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem!" (Zsolt.25,20b)

Nagyon szeretjük énekelni ezt a zsoltárt. A hívek bizonyára mind ismerik: "Szívemet hozzád emelem, mert benned bízom, Uram! .... Útaid, Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem ..." Az úton lévő embernek buzgó imádsága ez. Nem csupán a rövid pár lépést tevőre vonatkozik, hanem a teljes emberi sorsra a maga sokszínűségében. Merre menjek? Merre halad életem? Ha eltévedek veszélybe kerülök. Ujjal mutogatnak rám, nevetnek rajtam kárörömmel. Ezért őt keresem, hozzá menekülök, mert csak nála van oltalom és szabadulás. 

Az ember úton van (Homo Viator), ahogyan a régi puritánok szépen megfogalmazták. Az ótestamentumi kegyesség alapgondolata ez, melyet éppen a vándorlás élménye ihletett. Nem lehet mozdulni Isten vezetése nélkül csak annak kockázatával, hogy eltévedünk. Istent kérjük ma is, hogy világítsa meg a sokszor homályba vesző utunkat és mutasson ösvényt a szabadulásra. Ő tudja honnan indultunk, de azt is, hogy hová megyünk. Áldott az ember, aki Isten vezetéséért imádkozik. Senki meg nem szégyenülhet, aki benne bízik. Ámen.