„Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem ismerték fel, hogy én viselem gondjukat.” (Hós 11,3)

     Különös dolog a hálaadás. Van, akiben egy életen keresztül ott van a legkisebb segítség nyomán is, és van, aki a legnagyobb bajban felé nyújtott kézbe is beleharap. A "nekem jár", "megérdemlem", "tartozik" egyike sem támogatja a hálaadást. Azután lehet csodálkozni, hogy a másik fél elzárkózik, már nem készséges, feltűnően hidegen viselkedik. Istennel szemben könnyen juthatunk a hálátlanság állpotába. Nem csak Efraim volt vak a gondviselés felismerésére. Gondoljunk csak bele, a világ népességéből - akik mind Isten kegyelméből élik minden pillanatukat - hányad rész fejezi ki háláját nap, mint nap gondviselője iránt? A fel nem ismert jótettekért is legyen hála a szívünkben! Ámen.