„Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk!” (1Krón 29,14)

  Dávid hálaimája nagyszerű tanulsággal szolgálhat nekünk, a háromezer évvel később élő nemzedéknek is. Az általa megfogalmazott kérdést okvetlenül fel kell tenni ma is. Ki vagyok én? Az értelmes Homo sapiens, a folyamatosan célokkal, elhatározásokkal és megvalósításokkal foglalkozó ember. Mi az én népem? A családom, barátaim, gyülekezetem, a nemzetem. Honnan volt - honnan van, honnan lesz nekünk is - erőnk? Adni, adakozni is, nem csak az elvárásokat, igényeket megfogalmazni és hangoztatni. Van-e nekünk minderre válaszunk, feleletünk is, vagy csakis a kérdések foglalkoztatnak? 

 Frank Herbert, A Dűne Messiása című könyvének főhőse így fogalmaz: „Azt hiszem megpróbáltam feltalálni az életet, anélkül, hogy észrevettem volna, már rég feltalálták.” Hálát adni Istennek ennyit jelent ma is. Észrevenni és elismerni, hogy Teremtő Urunk rég „feltalálta” az Életet. Mi pedig mindannyian megajándékozottak vagyunk. Az Úrtól kapott erővel, ma is lehet adni, jót tenni és az Ő dicsőségére élni.

  Ámen.