"Végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését." (2Tim.4,8)

Nagyon sokszor hirdetjük az igét  a Timóteus levélből a temetések, búcsúzások alkalmával. Szól ez az evangéliumi reménység azoknak, akik szomorúságban vannak a veszteség miatt, de szól mindenkinek. Timóteusról nem tudjuk, hogy ilyen helyzetben lett volna és mégis ezt az igét találja. Azért, mert a mindenkori tanítványoknak és egyházi szolgáknak szükségük van egy olyan jövőlátásra, amely inspirálni tudja őket a szolgálatban. Nagyon sokan Pál testamentumának nevezik ezt az igét. Ott fénylik benne az ünnepélyesség: az öreg harcos átadja a stafétát az ifjabbnak. Elmondja, hogy mire figyeljen. Azt, hogy mi legyen a lényeg az életében. Az élet olyan, mint az arénában való verseny. Küzdeni kell, harcolni kell és meglesz a jutalma. Nem emberektől, hanem az igaz bírótól. Ahogyan megtisztelték a szabályosan és erősen küzdőt, mindenki reménykedhet abban, hogy a jutalom el van téve számára. Szinte azt mondom, hogy az apostoli hitvallás nélkül nem létezik protestáns dogmatika sem. Jézust várjuk, az igaz bírót. 

Az sem mellékes, hogy a kapcsolódó szövegben élőkről és holtakról beszél. Azért is érdekes, mert ez része lett a későbbi Credonak, a hitvallásnak. Timóteus ezt az üzenetet találja: légy ott, hirdesd az igét, azaz legyél kéznél, legyél ott és szolgáld Isten ügyét a magad körülményei között. Mutass Istenre, mutass Jézusra. Talán szép lenne felidézni újból a régi tanítványok üzenetét: "Úgy dolgozz, mintha ez lenne az utolsó napod a földön, és olyan mélyen imádkozz, mintha az egész világ sorsa ezen múlna." Akkor itt is más lenne minden. Ámen.