„[A vak] annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és ezt mondta: Hívjátok ide!” (Mk 10,48–49a)

  Látni szeretnénk. Azt is, ami „a szemnek láthatatlan”. Annyira, hogy mindent megmozgatunk annak érdekében, hogy ne csak nézzünk, hanem valóban a látás élményében is részünk legyen. Hisszük persze, miért is ne hinnénk, hogy „jól csak a szívével lát az ember”, de annyi szépsége van a teremtett világnak, amit még szívesen látnánk.

 Bartimeus is így hitte. A Jézust látni akaró sokaságban szívében ő maga is felismerte az Urat, hiszen Dávid Fiának nevezi és tőle vár segítséget. Hitte, hogy Jézus segíthet rajta. Hiába csitították mások, az „újra látás” vágya annyira erős motiváció volt számára, hogy annál inkább kiáltozott. Jézus végre megállt és odahívatta. 

 A „szemnek láthatatlan” dolgok ma is így sejlenek fel igazán előttünk. Ha felismerjük, hogy minden ügyünk megoldása érdekében Jézus megáll mellettünk és hív minket is. A gyógyulásunk, az újra tisztán látásunk sokszor azon múlik, hogy mennyire vágyunk a találkozásra vele. 

    Ámen.