„Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe.” (Ézs 65,17)

  Ezt olvashatjuk az ige előtti versben: „Mert aki áldást mond a földön, az igaz Isten nevével mond áldást, és aki esküszik a földön, az igaz Istenre esküszik. Feledésbe mennek a régi bajok, eltűnnek szemem elől.” (Ézs 65,16) Szemeink előtt - szinte elnyűhetetlen láncszemekként - kapcsolódnak össze nap-nap után Isten ígéretei. Ha ezt felismerjük, egyetlen nap sem telhet úgy, hogy ne az igaz Isten nevével mondjunk áldást, vagy ne igyekeznénk teljesíteni az igaz Istennek, „a felségesnek tett” fogadásainkat. Lehet, hogy szemünk előtt még mindig ott vannak a régi bajok, a megbocsáthatatlannak vélt sérelmek. Van még betegség és gyász, naponként kudarcot vallunk hivatásunkban, feladatainkban. Mégis jusson eszünkbe felidézni az Isten áldásait és ígéretét is. Bármilyen avíttnak tűnik felettünk az ég, vagy talpunk alatt a föld, a lelkünk kész lesz ráhangolódni az új ég és új föld ígéretére, melyet az Őt szeretőknek elkészített az Úr. Kérjünk áldást életünkre az Ő nevében, és a régi bajok helyett emlékezzünk ma is az Úr Krisztusban kinyilvánított szeretetére. Ámen.