„Miután [a fiatalabb fiú] elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni.” (Lk 15,14–15)

Nem könnyű adminisztrálni a meglévő javakat, és nem könnyű kezelni a gazdasági válsághelyzeteket. „A van-nal baj van, a nincs-el jaj!” – tartja a szólás. A tékozló fiú példázata egyetemes emberi történet is, nem csupán közérthető tanítása Jézusnak. Amíg minden megvan, fel sem tűnik a „kegyelem”. Természetes, hogy az Édenkertben – fáradtság és verejték nélkül megterem minden. „Isten közelsége oly igen jó nékem!” (Zsolt 18,26). Amíg kiváltságos helyzetben van az ember (az atyai háznál), nem akar a „más bajával” törődni. Önállósodni szeretne. Csak „a reá eső rész” foglalkoztatja. A leosztott teendők, az időbeosztás soha nem méltányos. Az önállóságban ott a lehetőség, hogy kényelmesebb, kedvezőbb életkörülményeket biztosít majd „nekem”. Félelmetes önzés van benne, és óriási baklövés is sokszor. Legtöbbször együtt jár vele a nélkülözés is. Vagy éppen a bethesdai beteg szomorú felismerése: „Nincs emberem!”. Ennél csak az szomorúbb, ha úgy vélem, hogy „ott a messze földön” Isten sincs velem, ezért egy idegen életforma, hit és gyakorlat szolgálatába szegődöm. Óvjon ettől a kegyelmes Isten. Ne feledjük: "Hol Isten, ott szükség nincsen!" Ámen.