"(Isten) egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein. Ő alkotta a Nagy Medvét és a Kaszáscsillagot, a Fiastyúkot és a Dél csillagait." (Jób 9,8-9)

Manapság vállat vonva megmosolyogjuk ezeket a régi írásokat. Mit tudtak ők? Mi mások vagyunk? Aztán elgondolkodunk, és rájövünk arra, hogy a világegyetem méreteit és arányait illetően mi is szinte olyan tudatlanok vagyunk mint a pár ezer évvel előtti ember. Egyszer valaki megpróbálta modellezni az univerzumban való távolságokat. Milliméterről indult, de már nem volt elég a világ arra, hogy kivetítse a valóságot. Aztán csodálatos a kép, mely arról szól. hogy Isten a tenger hullámain lépdel. Mintha “szörfözne”. Na, ez vagány, mondom én. Deszka nélkül teszi, és mindig és állandóan. Ott van a csobbanásban, a vízben, a hullámok tetején. Ezért vagyok én bizakodó, mert mindenhol ott van, ahol én is vagyok. A csillagokat mi innen a Földről összekötöttük, nevet adtunk nekik, de az aki teremtette, azt is tudja, hogy igazából hol vannak és miért. Lehet virtuális csalódás az egész, de a valóság a lényeg: Isten tudja mindezt! Áldott legyen az ő neve! Évente legalább egyszer augusztusban Komandón hátrafekszem a fűben, és csodálom a csillagos eget. Olyankor jut eszembe: Nagy vagy te, Isten... Ámen.