„Ő [András], mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást […].” (Jn 1,41)

  A fontos dolgokat általában jól elteszem. Néha ez annyira jól sikerül, hogy utána sehol nem találom. Arra emlékszem, hogy gondosan félretettem, de legtöbbször fogalmam sincs, hogy hová. Aztán, amikor már rég feladtam a keresést „véletlenül” megtalálom. Ott, ahol nem is kerestem és akkor, amikor már beletörődtem, hogy talán nem is kerül elő soha. A Szentírás bizonyos mértékben egy párhuzamos történetet ismertet meg velünk. Az ember történetét, aki mintha végig gondosan igyekezne elkerülni, hogy Isten szeme előtt legyen. Nem kíván az üdvösség reflektorfényében élni. Inkább elrejtőzik a kert fái között, arca verejtékével keresi a kenyerét és hálót foltoz a Galileai tenger partján, megelégszik az alkalmi találkozással az állandó közösség helyett. Közben meg azt hajtogatja, hogy a Messiást, a Szabadítót, az Üdvözítőt várja. Mígnem András elmondhatja Simonnak – véletlenül – „Megtaláltuk a Messiást!”. Csakhogy véletlenek nincsenek, Üdvözítő Krisztusunk velünk van minden napon. Áldjuk ezért ma is! Ámen.