“Látták a földön mindenütt Istenünk szabadítását.” (Zsolt.98,3b)

Az Ószövetség tele van a hit aranykorának történeteivel, amikor nagyon komolyan vették a bizonyságtételt. Mindenkinek el kellett mondani, hogy az Úr az Isten. Mózes napjaiban látja a nép Isten szabadítását, Józsué korában érzi az Isten vezetését, a bírák bátrak, mert az Úrért cselekszenek. Illés korában csodák mutatják Isten jelenlétét. Naámán csak akkor gyógyul meg, amikor a kis fogolylány bizonyságot tesz erről: van próféta Izraelben, van Isten, aki meggyógyít. A babiloni király be kell ismerje, hogy nincs más Úr, csak az Isten. A pogány százados felkiált a kereszt mellett: Bizony ez Isten Fia volt.

Meglankadt mára a bizonyságtétel. Levesszük keresztyén szimbólumainkat, hogy nehogy megsértődjön valaki. Elfelejtjük, hogy a történelmünkben Isten volt a mi menedékünk. Mások jönnek, hogy más bálványokról drága reklámmal villogjanak. De nem a jóakarat és békesség Istenéről. Nem az Istenről, aki egyszülött Fiát adta értünk. Feladtuk az élő vizek forrását, és repedezett kutakat építünk, melyek nem tartják a vizet. Szégyen, hogy sokan elhagyták gyülekezeteiket, úgy gondolják nem kell többé. Szabadulásunk abban lehet, hogyha sarkunkra állva ma is elbeszéljük Isten csodáit és tetteit. Különben elveszünk. Láttuk Isten szabadítását nagyon sokszor. Mondjuk el másoknak is! Ámen.