„Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.” (Zsolt 25,16)

     Ez a zsoltár énekelt formában magyar református gyülekezeteink kedvencei közé tartozik. Olvasva, énekelve biztosan nem a magányosság és a nyomor jut eszünkbe róla. Vélhetnénk, hogy a pillanat szülte Dávid életében, amikor túl sok teher szakadt rá hirtelen, sokféle érzés kavargott benne, ám a zsoltár kidolgozottsága azt mutatja, hogy körültekintően megfogalmazott, az idő által érlelt gondolatok ezek. Hogy lehet akkor jelen időben megfogalmazva az, hogy "magányos és nyomorult vagyok"? Úgy, hogy a magány és nyomorúság nem az emberi közösségből valamilyen módon kirekesztett, hanem az Isten közelségét szomjazó ember lekiállapota. Egyetlen szóval kiegészítve: "Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert nélküled magányos és nyomorult vagyok." Ez pedig minden kérő, bűneire ráébredő, azokra bocsánatért esdeklő ember lelkiállapota. A mélység, ahonnan Isten kegyelme fölemel. Ámen.