„Az Úrnak, az én Uramnak nagy tetteit hirdetem, egyedül a te igazságodat emlegetem.” (Zsolt.71,16)

A Karácsonykor közel jött szabadítás válasz minden nyomorúságra. A zsoltáros minden támogatásért Istenhez folyamodik. Azt a reménységet is megfogalmazza, ami Krisztusban adatik meg: megelevenítesz, és a föld mélységéből ismét felhozol minket. (Zsolt.71,20) Sokan beszélnek arról, hogy voltak pillanatok az életükben, amikor gondolatban hagyatékoztak, mert azt érezték, hogy eljött az óra, és menni kell. Halál közeli élmények ezek, amelyekről nem szívesen beszélünk még a legközelebbi szeretteinknek sem. Sokan pedig nem is említik ezeket a pillanatokat, mert, mint az elefánt, sóhaj nélkül akarnak elvonulni, azért, hogy senki ne szenvedjen mellettük. Márpedig sok embernek volt már ilyen élménye. Érdemes ma arra figyelni, hogy ebből az állapotból is Isten hozza vissza az imádkozó embert . Még onnan is vissza hozza az embert, ahol a halál gondolata megfordult szívében vagy halálos krízis érte; újból visszaadja önbecsülését és tekintélyét; arcát az Isten újból láthatóvá teszi, és ezzel megerősíti a bizalmat, hogy nem hagyta magára. Ez a nagy vigasztalás. Nem érdemelte meg az ember, de a kegyelem csodát művelt. Éppen így van a feltámadással és örök élettel. Hát, hogyne születne ilyen zsoltár a szívében. Talán nálunk is születik hasonló. Jézus a szabadító! Ámen.