„Áldom az Urat mindenkor, állandóan őt dicséri szám.” (⁠Zsolt 34,2)

 

      A tanár leadja, a tanuló felmondja a leckét. A kereskedő dicséri, kelleti a portékáját. A szurkoló biztatja a csapatát, szidja az ellenfelet és a bírót. A csaló folyékonyan hazudik. Az istenfélő pedig állandóan az Urat áldja, dicséri. De mit mond az istenfélő tanár, diák, kereskedő, szurkoló vagy - ilyen is lehet - csaló? Egyik szavával teszi, ami a dolga, a másikkal meg, amit a hite diktál? Lehet fél szájjal Istent dicsérni? Érezzük, hogy mennyire kiszolgáltattuk magunkat a világ elvárásainak? Mintha nem a keresztyénség dolga lenne tanítani, téríteni a világot, hanem fordítva! Tudom úgy a dolgomat végezni, családomban, közösségemben a szerepemet betölteni, hogy elsősorban, minden mást ennek alárendelve keresztyén legyek? Nyilván tudom, ha akarom, ha odafigyelek, ha Isten segítségét kérem ehhez ma is! Ámen.