„Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” (⁠Ézs 64,7)

 

       Ez a "mégis" nagyon megérintett az igében. Mint keresztyén családban, közegben született, keresztyén értékrend szerinti tanításban részesült, magamat annak valló felnőtt, minden időben és minden körülmény között Mennyei Atyámnak tudom, nevezem Istent. Soha nem kerültem olyan távol, vagy olyan mélyre tőle, ahol elfeledkeztem volna egészen róla, hogy azután következzen a döbbent rácsodálkozás, hogy ő az atyám mégis. Azonban számtalanszor szembesültem azzal, hogy akkor is, amikor nem fiúhoz méltóan viselkedtem, ő atyám maradt. Akkor is, amikor vitatkoztam, veszekedtem vele, ő atyám maradt. Akkor is, amikor megharagudtam, megsértődtem, dacoskodtam, ő atyám maradt. Az az atya, aki mindent megtesz üdvösségemért. Hálával, örömmel, de ha kell, lelkünk mélyéről feltörő bűnbánattal, felismeréssel mondjuk együtt a prófétával: "Uram, atyánk vagy te mégis!" Ámen.