“Törődik (az Úr) a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat.” (Zsolt.102,18)

Szinte hihetetlen, hogy a kegyesekben megszülethetett egy olyan gondolat, hogy az isteni ajándékok csak őket illetik meg. Vannak gyámoltalanok, nyomorúságban élők. Ők ne reménykedjenek? Kevés embertől kapnak segítséget, de más “kategória”? Az ige kiigazít: Istennek gondja van mindenkire, és Ő imádságot meghallgató Isten. Ez arra késztet mindenkit, hogy nyitott szívvel forduljon hozzá. Milyen szép Pál apostolnak a felhívása: éljetek örömben és szüntelen imádkozzatok. Lehet élni az életet szüntelen imádsággal és állandó örömmel. Ezt a mi mennyei Atyánk teszi számunkra lehetővé. Az apostol is például sok mindent megtapasztalt életében. Volt bőségben is, de olykor szűkölködött. Volt szerető testvérek között, de sok veszedelmet is megtapasztalt. Volt örömben, de volt kétségben is. Egy dolog viszont határozottan megmaradt szívében: a boldog látomás, a találkozás a feltámadott Krisztussal, a hit, hogy ígérete szerint mindennap velünk van. Lehet, hogy elképzelhetetlen számunkra a mindig örvendezés állapota. De az is igaz, hogy a szüntelen imádkozást sem tudjuk gyakorolni. Az életet az örvendezés és a hála érzésével érdemes élni. Ezt az érzést semmi rossz külső körülmény sem tudja megváltoztatni, mert egyenesen Istenhez köt mélységben vagy magasságban egyaránt. A szüntelen imádkozás bármilyen tevékenységben, elfoglaltságban azért lehetséges, mert abban gyakorlom magam, hogy lélekben állandó párbeszédet folytassak Istennel. Milyen nagyszerű lehetőség. Éljünk vele és általa! Ámen.