„Mikor pedig már [Jézus] közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak.” (⁠Lk 19,37)

 Egy emlékezetes napot, annak ideális mozzanatait érdemes megörökíteni. Erről készült pillanatkép ez az ige is, szavakba öntve. Mindenekelőtt a virágvasárnapi bevonulás ünnepélyes mivolta rajzolódik ki benne. A szeretet, a személyválogatás nélküli igaz törődés, a gondviselés képviseletében, érkező Jézust örömmel és magasztalással fogadják Jeruzsálem kapuinál.

 Két dolog figyelemreméltó és különös is Lukács beszámolójában. Egyrészt az Olajfák hegyének lejtőjét említi. A másik a látás jelentősége. Az információk bizonyosságának jelentős részét a látásunk határozza meg. Isten igéje szerint „a hit  hallásból van” (Rm 10,17), mégis azt mondjuk: Hiszem, ha látom! Az magasztalás gyakran kizárólag a látottaknak szól. Ha nem látjuk a legnagyszerűbb csoda is bagatell? Ha nem vagyunk szemtanők a hitünk lejtmenetbe áll?

 Érdemes ezen elgondolkodni és megragadni minden örömteli pillanatot életünkben. Különösen azt, hogy ma is hálát adhatunk Istennek, az Úr Krisztusban nekünk ajándékozott legnagyobb csodáért, a megváltásért.

    Ámen.