„Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt! ” (⁠Zsolt 95,6)

 

      Nem egy kötelező templomi szertartás cselekményeit írja le a zsoltárvers, amit minden hívőnek kötelessége volna teljesíteni. Voltak olyanok is az ószövetségi nép számára, pontos keretbe foglalt vallásos cselekmények, emlékeztetők az Úrral kötött szövetségre. Nekünk, keresztyéneknek is vannak rítusaink, előírásokhoz kötött vallásos cselekmények, ahol a mozdulatoknak, külsőségeknek jelentése van. Ez a zsoltár azonban az örömről szól, és amikor azt olvassuk, hogy boruljunk, hajoljunk, essünk térdre, akkor arra biztat, hogy ki-ki közülünk találja meg a neki leginkább megfelelő formát az Isten iránti hálája kifejezésére. Szabadságot kínál tehát az öröm megélésére, de egyben emlékeztet is, hogy el ne feledkezzünk hálánkat kinyilvánítani. Nem azért, mintha Istennek szüksége volna a mi látványos leborulásunkra, vagy bármilyen cselekedetünkre, hanem azért, hogy testünk-lelkünk, és a körülöttünk lévő közösség is élje meg a hála örömét. Lelkünk táplálékai ezek a pillanatok a hétköznapok sorában. Ámen.