„Közöttük lesz hajlékom, én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. ” (⁠Ez 37,27)

 Úgy vélem, hogy él egy tévképzet bennünk Isten és az ember viszonyáról. Míg a régmúltban élő – azt is írhatnám az ószövetségi – ember, közösségi emberként rajzolódik ki előttünk, addig a modern embert – és őt sem nevezném újszövetséginek – mint egyént, mint „szuverén” teremtményt helyezzük el Isten vonzáskörében. Magyarán, a múltban egyértelmű a személyes és közösségi igény, amit a prófécia is megfogalmaz: „Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek”. Ma mindez legfeljebb személyek igénye, akik aztán joggal siránkozhatunk, hogy „már a jövő sem a régi” (Eginald Schlattner, evangélikus lelkész, író). Érdemes mindezt átgondolni. A magyar államalapításra emlékezve, Nemzeti ünnepünk alkalmával, különösen érdemes. 

 Jákob egymaga küzdött, ám leszármazottaira is érvényes áldást nyert. Többnyire személyes küzdelmeket vívunk ma is, de ne feledjük, amíg Isten népeként élünk, egyenként és együttesen is ránk árasztja áldását az Úr. Isten, áldd meg a magyart! 

   Ámen.