„Nem szomjaznak, amíg a pusztán át vezeti őket [az Úr]. A kősziklából vizet fakaszt nekik…” (Ézs 48,21)

A Szentírást ismerő ember  számára ezek a mondatok az egyiptomi szabadulást, a pusztai vándorlást juttatják először eszébe. A szabadítást, amikor az Úr, ha kellett a kősziklából is vizet fakasztott, hogy népe megmeneküljön. Az azonban a múlt. Ézsaiás a babiloni fogságból hirdeti a szabadulást, és a berögződött képet használja, hogy rámutasson a szabadító Istenre, a Vagyokra, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Istenünk nem változik, ha az övéiről van szó. Ma is bármilyen élethelyzet fogságából ki tud hozni. Ha esőre, vízre lesz szükség, hogy megmaradjunk, hogy megmentsen minket, vizet, esőt fog adni. Az egyiptomi szabadulás első lépése az volt, hogy a nép Istenhez fohászkodott szabadításért, és feljutott kiáltásuk Istenhez. (2Móz 2,23) Ma is itt a lehetőség, hogy az Úr népe közös imádságban kérjen segítséget, szabadítást az Úrtól. Éljünk a lehetőséggel, hogy megtapasztaljuk a megtartatást, a gondviselést, a mi mennyei Atyánk részéről. Ámen.