„Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. ” (⁠Jak 3,10)

  „Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.” – közel két évezred után is teljesen azonosulni lehet ezzel a kijelentéssel. Ám ettől még sok minden változatlanul úgy van, úgy zajlik és történik, ahogy nem kellene. 

  Mert nincs rendjén sem a gőg, sem a gúnyolódás, sem a vádaskodás, sem a feltételezések, sem az arcpirítóan trágár modor. Könnyen lehet, hogy sok minden ki is maradt a felsorolásból. Nem baj. Jó, ha van, amit már elengedtünk. Jó az, ha minden „szélfútta” pletykabeszédnek nem dőlünk be. Arra azért jó lenne vigyázni, hogy az áldásnak, a köszönetnek, a hálaadásnak is maradjon helye a közbeszédben. 

  Tudjuk még értékelni a jót? Megköszönni a segítséget? Tudunk még hálát adni az életért, szeretteinkért, barátainkért? Tudunk még imádkozni egy élhető világért? Ugyanazzal a szájjal, szüntelen bízó szívvel és Istenbe vetett hittel.

    Ámen.