„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! ” (Zsolt 103,2)

 

      Földi életünk természetes velejárója a hideg és meleg, világosság és sötétség, jó és rossz. Míg az első kettőnél valamennyire értjük a működést, szükségesnek is tartjuk a váltakozást, a jó és rossz esetében hajlamosak vagyunk fennakadni. A jót megtartanánk körömszakadtig, a rossz pedig a kétségbeesésig kiforgathat önmagunkból. Valljuk be: szinte elképzelhetetlen az, amire a zsoltáros figyelmeztet, hogy a rosszban is áldjuk Istent! Ez pedig részben azért van, mert valóban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a jóról, amiben Isten szeretete révén részünk volt. Van azonban egy komolyabb ok is: megfeledkezünk arról, hogy "tükör által, homályosan látunk", nem értjük, vagy nem fogadjuk el a rosszban a szükségest, a természetest, nem látjuk a Mennyei Atya jelenlétét. Ha mégis rávesszük ilyenkor lelkünket az áldásmondásra, könnyen lehet, hogy a látásunk és értésünk is megváltozik. Ámen.