„Íme, az én Uram, az Úr megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani?” (⁠Ézs 50,9a)

     Nem jellemző ma a keresztyénségre ez a harcos kiállás, ennél jóval visszafogottabb a hangunk még ott is, ahol pedig sziklaszilárdan kellene megállnunk. Tény, hogy Jézus nem így fogalmaz, amikor a bűn megítéléséről van szó: "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." (Jn 8,7), de az is tény, hogy a templom megtisztításakor nem a szelíd arcát mutatja. Van az a határ, ahol a keresztyénség nem tétovázhat, nem finomkodhat, végképp nem hátrálhat meg. Ezt a határt ma sokféleképpen értelmezzük, sokféle szempont alapján sokfelé húzzuk meg, és ebben a töredezettségben minden bizonnyal fő szerepe van a belső bizonytalanságunknak. Nem hangoskodva, nem magamutogatással, nem mások ellen, de legbelül, Istennel négyszemközt ki tudjuk mondani azt, amit a próféta mond? Hisszük sziklaszilárdan, hogy Isten gyermekei, szolgálatra elhívottak, a jó ügyért harcolók vagyunk? Ha gyengének, keveseknek, bátortalanoknak érezzük magunkat, kérjük Istent, hogy segítsen rátalálni a vele való rendíthetetlen kapcsolatra! Ámen.