"Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél!" (Zsolt. 138,3)

Milyen nagyszerű lenne, hogyha ezt tapasztalnánk meg  az emberekkel való kapcsolatainkban is. Ámde a földi valóság szinte semmit nem változott ahhoz a helyzethez képest, amit a 38 éve beteg embernél panaszként olvasunk:...nincs emberem...aki segítsen.  Egy egy nagyvárosban sokkal több a magányos ember, mint az egyenlítő őserdőiben. Valami nagyon elromlott: nincs emberem.  Néha velem is ez a helyzet, nincs időm meghallgatni a másikat, nincs energiám. Jézus példája ma is előttem áll: emberszámba vette a beteget, segített neki, lelkébe erőt öntött, és betegségéből is meggyógyította. Mert az ilyen odafordulás gyógyító hatással van a másikra.

Önsajnálat helyett, ha én megtapasztalom, hogy az egyedül  hűséges Isten meghallgatott, bátorított és lelkembe erőt öntött, akkor e világi defektus nálam egyre inkább megszűnik. Magányom elszáll, mint a pára, én magam pedig Isten  gyermekeként áldás lehetek mások számára. Lesz fülem és szívem ma meghallgatni mások segélykiáltását, lesz egy bátorító szavam másokhoz, és mivel erőt nyertem az egyedül hűséges Istentől, örömmel "erőt öntök" szeretteim, embertársaim lelkébe. Csak higgyek Istenben, és ebből merítsem az önbizalmam. Meglesz. Ámen.