"És lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon." (Zsid. 12,13)

Akaratlanul is édesapám jut eszembe ezen a reggelen, akiről az orvosi szakvélemény néhány éve megállapította, hogy soha többé nem fog tudni lábra állni. Ma már lábra áll, sőt járni is tud. Meggyógyult. A betegség kezdetén, amikor deréktól lefelé béna volt, néha "megmutatta", hogy mozog a lábujja. Keserves mosollyal arcunkon fordultunk el, és elkeseredve állapítottuk meg, hogy egy rezzenésnyit sem mozdult egyik lábujja sem. De ő már fejben, az agyban úgy érezte, hogy mozog. A gyógyulás első lépése. Utána hosszú időn keresztül lábra kellett állítani, hogy az izmok el ne sorvadjanak, mert járni akart. Két ember volt a mankó ilyenkor, felesége a térdeit fogta, hogy össze ne rogyjon. A második lépés a gyógyulás felé.

Mindannyiunknak vannak terheink, amelyeket hordozni kell. És vannak  időszakok, amikor térdeink összecsuklanak és úgy érezzük, nem tudunk tovább menni. Ilyenkor fejben és szívben dől el, hogy mi lesz tovább. Ismeret és szívbéli bizodalom, igaz hit kell ahhoz, hogy tudjuk: nekünk is van támaszunk, hogy kiegyenesedett lábakkal tovább tudjunk menni. És meggyógyuljon az életünk. Van testi és lelki megtartatásunk egyaránt Istenünk által. Ámen.