"Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké." (1Tim. 1,17).

    Mintha az élet nagy és természetes rendje állna helyre a szívünkben olvasva a mai igénket. Istennek dicsőítése és magasztalása fennkölt, ám mégis tiszta és őszinte szívvel. Szívünk nagyot dobbanva azonosul az érzéssel és megállapítja, hogy mennyivel emberibb ez, mint a pusztító, romboló, gyalázkodó öncélúság, amely sötét árnyként rémiszti jövőnket. 

    Lelkünkben immár az imádság gyönyörű hídja épül vissza Istenünk mennyei égboltja felé, hogy trónusa elé állítva kegyelemre éhes halandó énünket az üdvösség zabolátlan óhaja hassa át.

Vissza kell térnünk lélekben az Istennel megkezdett útra... köszön vissza bennünk a gondolat, hiszen Ő maga az örökkévalóság királya, aki halhatatlan, láthatatlan... de egy, örök és a mi igaz Istenünk. Ámen.