"De van Isten a mennyben, aki a titkokat feltárja." (Dán. 2,28a)

      Hetedik évemet töltöttem azon a nyáron, amikor nagy változás elé nézett az életem. Édesanyám maga mellé kecsegtetett házunk hosszú lépcsőjén és én mellé kuporodtam. A felhevült betonlépcsőn jól esett ücsörögni anyám mellett, hiszen a téli ölbekapós kályhás délutánok és esték jóleső érzései köszöntek belőle vissza. Azok a meghitt pillanatok, amelyekben anyám csak nekem olvasott meséket vagy éppen egy kicsi megsárgult lapu képek nélküli könyvecskéből olvasta fel Jézus életét. Odakötött valami elengedhetetlen lelki kapocs ehhez az érzéshez. Édesanyám ekkor így szólt: Még 10-et alszunk és elkezded az iskolát. Mostantól más lesz minden, mint eddig volt, de remélem szeretni fogod... De van egy titkom, amit szeretnék veled megosztani... Senkinek nem mondhatod el, majd csak ha eljön az ideje... Testvérkét hoz neked a gólya! 
   Azt hiszem mondanom sem kell, hogy áramütésként ért a hír. Nem tudtam vele mit kezdeni. Nagyon szerettem volna azonnal valakinek elfecsegni, hiszen ez nagy öröm volt számomra, de anyám azt mondta, hogy titok. Este ágyamban azért imádkoztam különösen Istenhez az Én Istenem, jó Istenem után, hogy Ő engedje meg azt, hogy ezt a titkot mégis elmondhassam... Ő megengedte... Sőt... Ő maga tárta föl nem sokkal később... Büszke voltam és tudtam: ...van Isten a mennyben, aki meghallgat engem és a titkokat is feltárja... Számomra ez az emlék köszön vissza a ma reggeli igéből. Remélem mindenkinek van saját élménye és emléke a titkot feltáró Istenről. Ámen.