"Jézus pedig előszólítván az ő tanítványait, monda: Szánakozom e sokaságon, mert három napja immár, hogy velem vannak, és nincs mit enniök. Éhen pedig nem akarom őket elbocsátani, hogy valamiképpen ki ne dőljenek az úton." (Mt. 15,32)

Egyre inkább el akarják hitetni velünk, és az ember képes arra, hogy el is higgye, hogy magára van utalva egzisztenciális gondjaival. Eszeveszett vágtában rohanunk a megélhetés után. Fáradtság, stressz, időhiány, hiány, keserűség szegélyezik ezt az utat.

Olyan jó érzés, hogy Jézus ma reggel minket is előszólít, magához hív és elmondja, hogy szívében megindul, látva szükségeinket. Nem közömbös földi hiányaink láttán. Nem csak azt nem akarja, hogy elveszünk, hanem az örök életre eljussunk, hanem azt sem akarja, hogy kidőljünk addig az úton. Bátorítja lelkünket, erősíti hitünket, foltozgatja megkopott reménységünket, de arra is gondja van, hogy legyenek meg a földi élethez tartozó szükségleteink.

E mondat után megsokasítva a keveset, a hét kenyeret és a néhány halat, enni ad négyezer férfinak és a velük lévő asszonyoknak és gyerekeknek. Nem csak szánakozik, hanem cselekszik is hatalmával. Ma is így tesz. Ezért ne aggodalmaskodjunk, hanem maradjunk vele, hogy gondoskodjon rólunk. Ámen.