"Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk." (Lk. 15,22-23)

Egy emlékkép, egy döntés, egy út, ami a gyermeket egyik végletből a másikba juttatja.  A moslékos vályú melletti éhhalál helyett, a bőséges jólét és biztonság az, amit választ. A barátok árulása és közönye, az emberek érdektelensége, hogy élni vagy halni fog, az elveszett állapot az, ami ráébreszti: az atyai házhoz, az atyához kell visszamennie. Megteszi. Az atya pedig visszafogadja a tékozló gyermeket. Egy elveszett embernek, egy zilált életű családnak vagy éppen szétszóratásban tengődő népünknek, éppen ma, ez a gyermeki felismerés szükséges. Az Atya mellett, az Ő közelségében, ahová a krisztusi út vezet, és ahová alázattal és megbánással kell megérkezni, bőséges jólét és biztonság várja gyermekét, gyermekeit. Ma ne csak emlékezzünk, hanem az emlékképek erre a döntésre és erre az útra irányítsanak. Legyen az ajkunkon a megbánás és reménység szava: 

"Atyám, ölelj hát, csókold orcám,
édes, akár bocsánatod.
Kit visszavártál, bűne harcán,
fiad meghalt s feltámadott.
Óh, hív a ház! - add a sarut:
Ki elveszett, ma hazajut." Ámen.