"Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók." (Zsolt. 126,1)

     A bajban lévő ember hajlamos azt gondolni, hogy állapota örökké tartó. A pillanatnyi szenvedés súlyát mérhetetlenül képes megnövelni a tudat, hogy azt hosszú távon kell hordozni. Egy nehéz zsákot gondolkozás nélkül felkap az ember, ha csak néhány métert kell odább mozdítani, de kétszer is meggondoljuk, hogy vállaljuk-e messzebb vinni. A rákot a megfázással emlegetnénk, ha egy hét alatt ki lehetne belőle gyógyulni. Bármennyire tudatában van az ember annak, hogy a mi szenvedésünk pillanatnyi, a kételkedés, a csüggedés óhatatlanul belopja magát a gondolatainkba. Ne restelljünk ilyenkor Istentől segítséget kérni, hogy minél előbb megéljük az álomszerű szabadulást. Ámen.