"Nem szomjaznak, amíg az Úr a pusztán át vezeti őket. A kősziklából vizet fakaszt nekik." (Ézs. 48,21)

"Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell" - visszhangzik Zorán egyik kedves slágerében. Mi, akik borvízek és termálfürdők környezetében élünk el sem tudjuk képzelni talán, hogy mit jelent az igazi szomjúság vagy vízhiány. Azt is nehéz elképzelni, hogy egyes országokban nagyobb becsben van a víz, mint az üzemanyag. Mert az az igazi üzemanyag. Viccek is születtek ennek margójára. Spurgeont borral kínálták, és azt mondta, hogy csak vizet iszik, mert a két legerősebb állat, az oroszlán és a lokomotív vizet fogyasztanak. A másik meg azt mondta, sok vizet ne igyanak, mert lám, miyen erős, azokat a hatalmas hajókat hátán hordozza. :) Egy szó, mint száz: a választott nép sohasem felejtette el a Gondviselő Isten csodáját, aki a pusztában a sziklából is vizet fakasztott.

Ez pedig arra tanít bennünket, hogy elsősorban hálát adjunk a mindennapi gondviselésért. Arra is tanít, hogy lelki síkon, a sivatag körülményei között, a lelki kiszáradás idején, a kiégések idején egyetlen menedékünk lehet: az Úr. Amilyen lehetetlennek tűnik az, hogy a sziklából víz fakad, éppen olyan lehetetlennek tűnik az is, hogy száraz lelkünk egyszer felvidulhat, életre törhet. Higgyük el, hogy ma, amikor árad a Lélek templomainkban, megöntözi az Úr kiszáradt kertjeinket. Úgy legyen! Ámen.