"Így fognak visszatérni az Úr megváltottai is ... Boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik."  (Ézs. 51,11)

Velencében létezik egy híd, a sóhajok hídja, amely arról kapta nevét, hogy egyik épületből a másikba azon szállították át a halálra ítélt rabokat. Éjszakánként hallani lehetett az ő halálfélelmeik miatti  kiáltásaikat, sóhajaikat. Az ilyen kiáltásban legalább két dolog van: ez egyfelől a félelem hangja, de a szabadulásért megfogalmazott keserves kiáltás is. A fogságban élők ismerik ezt az érzést, sőt mi magunk is megéljük kicsiben, amikor naponta érzékeljük a bűnnek szorítását, a betegségnek és szenvedésnek fogságát.

A megváltás gondolata, az Istentől jövő szabadítás hite olyan régi, mint az ember. Az ún. ősevangéliumban, a bűneset után elhangzik az, hogy az asszony magva a kígyó fejére fog taposni. (1Móz. 3,15) A szabadítás többszörösen megvalósult a választott nép életében. Így volt ez az Egyiptomból való szabadulás esetében, így volt ez a babiloni fogság és szabadulás esetében. Az örömet így fejezi ki a 126. zsoltár: "Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók, megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vígadozással". Nagyobb szabadítás adatott nekünk a Krisztus által. Ezért adjunk ma hálát! Ámen.