„Most már fölkelek – mondja az Úr – a nyomorultak elnyomása, a szegények sóhajtása miatt, és szabadulást adok az arra vágyódónak.” (Zsolt. 12,6)

A szabadítás utáni vágyakozás, a sóhajtás, az imádság nem hiábavaló dolgok, ahogyan sokan gondolják. Éppen az ad létjogosultságot ezeknek, hogy ilyenkor igazán csak egyetlen reménység marad, az Isten. Ilyenkor tudjuk szívből remélni mindazt, amit csak Isten adhat nekünk.  Áprily valahogyan ezt a lelki helyzetet tükrözi soraiban: „Mikor völgyünkre tört az áradat, s már hegy sem volt, mely mentő csúccsal intsen, Egyetlen kőszikla megmaradt, egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.” Valóban, az Ő hűsége soha el nem múlik.

Az ún. felszabadítási teológia innen meríti alapgondolatát: Isten az elnyomottak oldalán, a kicsik, az erőtelenek oldalán áll, hogy megmutassa hatalmát a szabadításban. Az Ő viselkedése többre tanít bennünket. A szegények és nyomorultak gondjainak enyhítését sokszor éppen rajtunk keresztül akarja elvégezni. Igen, isteni szabadítás közvetítői lehetünk, ha halljuk a hívást. Ámen.