"Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!" (Fil. 4,4)

Sok évvel ez előtt történt ifjú lelkipásztorként velem. A szomszédos település lelkipásztora kért meg, hogy őt szolgálattal helyettesítsem, míg pihenőszabadságát tölti: szombat kora délután esketési szolgálat a szomszédos településen. A fenti Igét választottam alapigeként. Az igehirdetésben biztattam és bátorítottam az ifjú párt arra, hogy örvendezzenek az Úrban akkor és mindenkor, mert jó az Úr az Őt félőkhöz és szelíd az Őt szeretőkhöz... Az egész szolgálat alatt viszont azt láttam, hogy úgy az ifjú pár, mint az egész násznép, csüngeti az orrát és majd hogy nem elsírják magukat. Hihetetlen rossz érzés kerített hatalmába: Valamit elrontottam? Valamit elhibáztam? Az istentisztelet végén a templomból kivonulók közt megpillantottam egy ismerőst. Diszkréten magamhoz intettem és megkérdeztem tőle halkan, hogy mi történt és miért is ez a rettenetes rossz kedv mindenkinél? Válaszként közölte velem az ismerősöm, hogy éppen a lakodalom reggelére a menyasszony édesapja elhunyt... Nos... ekkor értettem meg azt, hogy mekkora jelentősége van ebben az Ígében annak a szónak, hogy "mindenkor". Mert az Úrban nemcsak a felhőtlen boldogság pillanatában lehet örvendeni, hanem akár a gyász pillanataiban is... azaz mindenkor! Ámen.