"Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." (Jel. 3,20)

Nagyon ismert adventi textus ez. Nagyon félő, hogy megszoktuk, és rutinból elmondjuk, mint a többit. Ennyi. Nehogy úgy járjunk, mint a Malakiás korabeliek, akik belefáradtak a várakozásba, és azt mondták, hogy felesleges az Úrnak szolgálata (Mal. 3,14). Nehogy azok közé tartozzunk, akik Péter apostol szerint azt kérdezték, hogy hol van az ő eljövetelének ígérete (2Pét. 3,4). Fontos annak tudatosítása, hogy a második advent népe vagyunk. Krisztust várjuk, aki eljön dicsőségben.

A kegyes protestáns családoknál szokás volt, hogy az asztalnál mindig egy terítékkel több volt. Egy az Úr Jézusnak. Így értelmet nyert az imádság: Jövel Jézus, légy vendégünk. Akkor pedig, olyan volt az imádság, olyan volt az evés, a beszéd, a családi hangulat, hogy mindenki ott érezte a házban az Úr Jézust. Oda beköltözött az áldás, az öröm és a békesség. Csak azért, mert komolyan vették, és a zörgető Jézusnak ajtót nyitottak. Először a saját szívükben. Ámen.