"Tudom, hogy az Úr felkarolja a nincstelenek ügyét, a szegények jogát." (Zsolt. 140,13) 

Körülnézek a szobában, gondolatban gyorsan felleltározom mindazt, amit sajátomnak mondhatok. Nemcsak, hogy mindenem megvan, ami szükséges, hanem azon felül még oly sok minden. Hálát érzek. Közben eszembe jutnak többek, akiknek hiányzik valami. Egyiknek egészsége nincs, másiknak társa, harmadiknak békessége, negyediknek a tető hiányzik a feje fölül. Mi lesz velük? - fogalmazódik meg az első emberi gondolat, melyet rögtön átír bennem az Isten szava. Tudom, hogy felkarolja őket az Úr. Ez a kar néha láthatatlanul emeli fel a nincstelent, a szegényt, néha pedig éppen minket akar használni, hogy egymásba karolva, összefonódva, közösséggé formálódva Istenünk felemelő karja legyünk a rászorulók számára. Kérjük Istent, hogy ma is tudjuk mi a dolgunk! Ámen.