"Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek". (ApCsel. 20,28)

Református keresztyénként felhatalmazásunk van arra az egyetemes papság elve alapján, hogy pásztoroljuk családunk és önmagunk életét. Krisztus Urunk áldott evangéliumát hordozzuk szívünkben, jó szívvel hirdethetjük szánkkal és életünkkel egyaránt. Az Ő új szövetségének korát éljük és ezért teljesen korszerűtlen az az ószövetségi Kaini habitus és gondolkozás, amely így fogalmazta meg cinikusan a múltból átmentett felelőtlen, bűnös kérdést "...avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?..." A válasz a mi számunkra erre a kérdésre ezért az, hogy természetesen igen! Éppen ezért a keresztyén élet nem lehet más számunkra, mint magasztos felelősség önmagunk életéért elsősorban és természetesen másokért is, azaz mindenkiért akit ránk bízott a Szentlélek Isten.

Nem kell ettől a nagy gondolattól megrettennünk és megijednünk, azért sem, mert aki a felelősséget ránk ruházta, nos Ő adja hozzá az erőt és a bölcsességet, a kitartást és a türelmet, a hitet és a bizodalmat is. Jó szívvel és jó lélekkel tegyünk hát eleget szent elhívatásunknak, mert ezt Isten nem égi angyalokra bízta, hanem éppen földi emberekre, felmagasztalva minket általa. Ámen.