"Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel." (1Pét.4,16)

Hányszor halljuk, hogy szenvedés az élet. Közhellyé vált az amúgy nagy igazság. Létezik testi szenvedés, amikor valóságosan belénk hasít a fájdalom. Olyan is van, hogy ez a megszokott dolog. Az az életjel, hogy valami mindig fáj. De ennél nagyobb és alattomosabb a lélek fájdalma. A sértés, az elhagyatottság, a csalódás, az önámítás, önbecsapás fájdalma. Amikor már csak a gyűjtőfogalom segít: az élet fáj, az élet maga. Persze, egy nagyon összetett fogalommal van dolgunk. Azt tudjuk, hogy a szenvedés a bűnök miatt van, és ezt emberekként meg kell hogy éljük mindannyian. Abban a tekintetben viszont, hogy miért szenvedünk, különbség van. Van olyan szenvedés, amit mi magunk idézünk elő bűneinkkel, mulasztásainkkal. És van egy magasabbrendű szenvedés, amikor a világ felszabadul a mi áldozatunk által. A megváltás szenvedése. Ebben Krisztus szenvedése a lényeges.

Ma felfedeztem egy lényeges üzenetet az Írásból: Mivel Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved, megszűnik a bűntől. (1Pét.4,1) A hívő ember saját hite miatti szenvedése a világ felszabadulása. Ezért mosolyog a mártír, ezért boldog a szenvedéseit Istennek ajánló ember. Mert könnyebbé válik az élet a Földön. Hát még akkor, amikor elgondoljuk, hogy vezeklők ezrei sanyargatják magukat ezért szerzetesekként a világ kolostoraiban. Istent dicsőítik, bár nehezen értjük őket. De, hát Krisztust sem értjük igazán. Ámen.