"Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1Kor .3,6-7)

Hajlamosak vagyunk arra, hogy dicsekedjünk egyéni megvalósításainkkal. Emberek nagy százaléka ünnepelteti önmagát. A sikeres ember című lemez már egy ideje fenn van: Lám, én mit tettem! Lám, mit köszönhettek nekem... stb. Létezik hálátlan élet, ahol mindent csak önmagának tulajdonít az ember. De létezik a másik véglet, ahol rosszul értelmezik ezt az igét. A kvietizmus ebből táplálkozott. Karba tett kézzel ülünk, mert nem kell csinálni semmit. Az Úr elvégzi helyettünk. A helyes értelmezéshez több szempontot is figyelembe kell venni. Mondhatnánk úgy ezt az igét, hogy az ültetőt és az öntözőt is az Úr adja. Ezek szerint ha te ültetsz, vagy öntözöl, akkor ezt az Úrnak köszönheted. Ő munkálja benned az akarást és munkálást. Aztán megcsendül az ismert zsoltár (127.) is: Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Végül az egy nagyszerű dolog, hogy téged és engem Isten alkalmasakká tesz arra, hogy az építéshez, növekedéshez alkotó módon hozzájáruljunk. Mert meghagyta nekünk a teremtés, az alkotás képességét és örömét. Mi tesszük Isten által, és Isten teszi általunk. Egyidőben. Ez a csoda. Ámen.