"Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba." (Zsolt. 30,4)

Az élet-veszélyből szabaduló ember hálája, manír nélküli őszinte hála. Nem másért, hanem azért, mert a legkiélezettebb helyzetben az ember rádöbben arra, hogy semmi sincs értékesebb az életénél. A közelről megszemlélt haláltól való félelem, valamint az emberi pusztulás lehetőségének ténye, elemi erővel készteti a szabadulót a legnagyobb örömnek és hálának a megélésére. 

Nem egy olyan embertársamról hallottam, aki második születéséről beszélt és azzal együtt arról is, hogy ma már egy értékesebb életet akar élni, olyat amelynek minden pillanata hálával töltheti el őt. Ebben a hálás életigenlésben pedig ott van az ember leborulása a kegyelmes Isten előtt, felismerve Őt teljes hatalmával és jóságával együtt. Legyen ezért hála és köszönet az élet-adó Istennek. Ámen.