"Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?" (2Móz.33,14)

Új nap, új gondok, új tervek - ez mindig így van. Talán az ébredés pillanatában, az ösztönös nyújtózásban benne van az édeni boldogság és frissesség. Akkor jön a felébredés pillanata: hány óra van, elkéstem, mennem kell, minden a feje tetején. Hogyan indulok? Csak én tudom, hogy ma hogyan sikerül. Mint egy hűséges számítógép, alapjáraton indul, aztán könyörtelenül betölti a memóriát. Szembesít mindazzal aki vagyok, amit hoztam magammal, amit tettem. Ez a teher gyakran nem enged bátran indulni. Pedig nagyon kellene a bátorság, az önbizalom, a hit.

Mózes indulni akart a néppel, de nyugtalan volt. És ebben a helyzetben szólítja meg az Úr. Nagy kérdés, hogy mennyire bízol benne, mert Ő ma azt kérdezi: Akarod-e hogy előtted járjak, hogy veled legyek? Hát persze, hogy ezt akarjuk. De akkor húzzuk ki magunkat, mert Ő jár előttünk. Nincs ok a félelemre. Ilyen hangsúlyos Mózes válasza is, mert nem akar nélküle indulni. "Ha a te orcád nem jön velünk, ne vigy ki minket innen". Mert nélküle sehová nem jutunk. Követünk téged, Urunk! Ámen.